A szem a lélek tükre…

A szem a lélek tükre. Már jó ideje nézem az emberek tekintetét.
Kutatom annak mélységét és üzenetét.

Mit szeretnék?
Tekintetükön keresztül elérni a lelkük mélyén már homályosodó drágakövekhez.
Oda egy kis parányi napfényt eljuttatni, remélve, hogy egyszer újra beragyogja.
Üzenetem eljusson szívük húrjaihoz, és megpendítse azt.
Tudják, minden egyes nappal az elkeseredés egyre szorosabb hálója helyett,
még több erőt érezzenek önmagukban, amikor a súly a legnehezebb.
Ott lüktessen a szívük dobbanásában, hogy nincsenek egyedül.
Eljön az idő, mikor a magyar emberek szíve egyszerre fog megdobbanni.
Nagyon sokan vagyunk mellettük, értük és velük. Még az együttre várni kell.
Addig is ezzel a tudattal ébredjenek, és hajtsák nyugovóra fejüket.

Napjainkban mi történik?

Az idő múlásával, és az események felgyorsulásával, nem látok mást az arcokon,
mint elkeseredést, fásultságot. A túlhajszoltságtól alig észrevehető barázdákat, melyeket gondosan próbálnak elrejteni. Igyekeznek leplezni a mindennapi nehézségek súlyát, ami egyre nagyobb teherként nehezedik vállukra. Hallom, amint mesélik ünnepekkor a családdal együtt töltött élményüket. Az unokák vidám őszinte kacaja, játéka, ölelése hoz némi fényt a lelkükbe, melyet gondosan őriznek magukban.
Gyermekeiket figyelve, aggódó lelkük kutatja, hogy élik meg e nehéz időszak terheit. Hogyan könnyíthetnének mindennapjaikon?

Ismerőssel találkozva, gondolatuk a gondok elrejtésével foglalatoskodik, miközben nyitott érdeklődésük már a múlt homályába vész.

Egyre több az ide-oda kapkodó fátyolos tekintet, melyben imitt-amott csillan meg egy-egy szikra. Sokasodik a fénytelenebb, szomorúbb, kifejezéstelenebb arc.
Számtalan égre vagy földre szegezett tekintetet fedezek fel.

Van, aki így takarja belső vívódását. Szégyellni valónak érzi, hogy a tornyosuló terhekre, egyre nehezebb megoldást találnia. Ő erre képtelen már. A mindennapi harc az életért, erejét meghaladja.
Csak a szűk családi kör próbál némi támaszt, segítséget nyújtani egymásnak, igaz, néha feszült hangulatban, hiszen minden generációt érint e társadalmi és erkölcsi elsivatagosodás. Ami már az életet korlátozza. Meddig tűrjük?!
– Először elfogadjuk azt.
– Majd megértően figyelünk, mi történik.
– Ezután hangunkat kieresztjük.
– Majd lázadni kezd lelkünk, mert érezzük egyre jobban le van láncolva.
Miközben társadalmunk az élet önálló működésére egyre jobban áhítozik,
melynek lényege: a lélek felszabadulása!

Ahogy múlik az idő, észrevétlenül a némaság köntösében lelünk egy kis nyugalmat,
miközben bennünk a lélek harangja hívó szava szólongat.
Egyre erősebben áhítozunk egy érzésre, mely a legmagasabb szeretet húrjain pendül.

– Van, aki a magányba burkolózik, távol tartva magát a közösségektől.
– Van, aki ezt szégyenében teszi.
– Van, aki tehetetlenségébe merülve.
– Van, aki az igazság keresésébe fáradt bele.
– Van, aki önmagát marcangolva keresi az utat.
Hogyan mondhatnám el az emberek kétségbeesett kiáltását, mely egyre sokasodik.
Látom, az emberi érdektelenség, közöny és értéktelenség egyre nagyobb távolságot mutat ember és ember között!
Nem értem, mivé lettek az emberi értékek, kapcsolatok, családok, közösségek?

Egyre többen vannak sajnos, akik szinte hang nélkül élik mindennapjaikat,
ők már belül sírnak, némán sírnak. Elveszítettek mindent, ami érték volt számukra. Igyekeznek emlékeiket szívükbe mélyen belevésni, hogy egy betűt se felejtsenek el a múltjukból. Vannak, kik e tragédiát kihasználva, élelmességük és pofátlanságuk határtalanságára, önállóan jogot formálnak, nagy hanggal követelőznek.
Igényük többnyire meghallgatásra talál.
Ki-ki a maga módszerével, de mindenképpen a megfélemlítés eszközeit alkalmazza.
Kiaknázzák a természet erőinek lehetőségét, cselekedetük szubjektív és ellenőrizhetetlen voltát, igazságtalanul anyagi előnyhöz jutnak, jelen élethelyzetük jobbá tétele reményében. Akik a munkát csak hallásból ismerik, hallottak róla, hogy létezik.
Éhségük szinte csillapíthatatlan, ők sajnos egyre többen vannak.

Tehát vannak őszinte, tiszta értékek, meg értékekbe kapaszkodó semmittevők!

Egyre nagyobb szakadék tátong társadalmunkban anyagi és erkölcsi szinten.
Idő kérdése, hogy az emberek mikor veszik észre.

Két út van kijelölve társadalmunknak:

– Erkölcsi elsivatagosodás.
A lélek halála, az élet halála. Amely felé ijesztően száguld a világ.
Melyben üresfejű robotként, szolgaként élhetünk tovább.

– ÉLETET választjuk.
Melybe új alapokat, értékeket fektetünk kitartó, szorgos munkával:
az egyénért, a kapcsolatokért, a családért, a közösségért, Nemzetünkért.
Minden DÖNTÉS kérdése!

Ez a leghatékonyabb megoldás arra, hogy tudatunkat le lehessen választani a kocsányokról, ami táplálja ezt a világot.
Az egyén ettől döntésképtelen. Mástól várja a megoldást.
Aki döntésképtelen, az életképtelen!

Itt az idő! Döntened kell, hogy merre mész.
Ez már túlmutat azon, hogy melyik utat választod.

Ha a külvilág értékeit húzod magadra, akkor értéktelen maradsz!

Mára egyfajta Szellemiség maradt.
Ez tesz megkövültté minket, melynek súlyát önmagunkon érezzük.

Ez döntés kérdése. Te hogyan döntesz?